A korai transzszilvanizmus Románia-képéről

"Az erdélyiség így nem is helyrajzi érzés, nem is helyrajzi megkötöttség,
hanem ennek a kis végletnek más nagy végletekben való elhelyezkedni akarása.
Csupa regard, csupa áttekintés, csupa kiegyenlíteni akarás kicsi és nagy viszonyok között." [1]

I. A kutatási problémáról

Régi tehertétele a nemzetállamok korára összpontosító transzszilvanizmus-kutatásnak, hogy egyik alapállításához egy többrészes kérdés tapad, amelyre még nem kínált egyöntetű választ. Általános véleménye, hogy az erdélyiség Nagyrománia 1918-1920-as megszületését követően a névadó terület vonzásköréből táplált önállóság óhaját nyilvánította ki - csakhogy milyen alakban, mivel szemben, és minő szándékokkal? Az érintett szakágazatok felfedték ugyan az autonómia gondolatának jellegmeghatározó szerepét, funkcióját azonban többféle és részben egymással ellentétes módon magyarázzák. A harminc esztendeje Romániában beindult, később Magyarországon és - elvétve - nyugati országokban is nyomon követhető vizsgálódások rövid szemléje eddig két nagyobb szakaszról adhat számot. Az elsőben túlsúlyosan kulturális és - a 20. század első felébe illesztett - múltbeli mozgalomról volt szó főleg romániai magyar és magyarországi irodalom- és eszmetörténeti közelítésekben. Az 1990 körül kezdődő és ma is tartó másodikban egy politikai és időszerű vagy megteremtendő jelenség körvonalazódik többnyire a romániai magyar közéleti esszé, napipolitikai zsurnalizmus és elméleti politológia mezsgyéjén. Ezzel bizonyos értelemben bővült a vizsgálati keret. Korábban a húszas és harmincas évek Erdélyén belüli magyar-román-német társadalmi és szellemi párhuzamosságok vagy kölcsönhatások összromániai vonzatukkal magukba olvasztottak minden egyéb szempontot. Egy évtizede viszont mindegyre föléjük kerekedik egy államközi és geopolitikai kapcsolatrendszer, amelyben a magyar "neo-transzszilvanizmus" [2] egyfelől a román állam egészéhez és politikai rendszeréhez, másfelől az anyanemzet köré képzelt kulturális össznemzethez viszonyul. Eközben a két világháború közötti erdélyiség tapasztalattárában eszmei útjelzőket keres mindazok számára, akik napjainkban Románia decentralizációjának és, még inkább, regionalizálódásának a szükségességét bizonygatják és esélyeit latolgatják, úgy is, mint a határon feletti magyar kulturális összetartozás határon kívüli letéteményesei. [3]

A transzszilvanizmus az elmúlt három évtizedben tehát előbb tárgykörében, utóbb pedig időkeretében szűkült oly módon, hogy elemzői elhanyagolták politikai tartalmát a történeti összefüggésben. Gáll Ernő mindkét kutatástörténeti szakasz egyik meghatározó személyiségeként maga is résztvett a jelzett szempontváltásban. [4] Szociológus volt, és közéleti esszéíró. [5] A két világháború közötti kulturális, valamint a kilencvenes években politikai jelentésűvé fejlesztett erdélyiséget egyaránt a mindenkori jelenidő felől szemlélte. A történeti ismeretanyagnak azonban mindvégig eligazító és - szükség esetén - tisztázó erőt tulajdonított. Nem történészi öncélúságból, hanem a tárgy természetéből kiindulva, tehát a lehető leghitelesebben ötvözte mindahány részfelismerését azon ma is megszívlelendő tanácsába, hogy a transzszilvanizmus minél jobb megértése nem szűnhet meg historiográfiai feladat lenni. Még akkor sem - sőt, akkor kiváltképpen nem -, ha aktualizálható elemeit fürkészik. Gáll Ernő újonnan előbányászott forrásokra és a megszokott feldolgozási módozatok frissítésére felfigyelve [6] ismételten arra volt kiváncsi, hogy a múltbeli erdélyiség kutatása képes-e a folyamatos módszertani és szemléleti megújulásra, ezáltal arra, hogy növelje eredményeinek megbízhatóságát tudósi és politikusi kézen egyaránt.

A manapság közkézen forgó historiográfiai szakirodalom eredményei aligha nevezhetők hiánytalanul megnyugtatónak az itt felvetett probléma: a transzszilvanista autonómia-elképzelések funkcionalitásának szempontjából. Az irodalom- [7] és a politikatörténeti [8] dimenzióba behatoló újabb munkák, amelyek a transzszilvanizmust központi tárgyukként kezelik, számottevő hányadukban módszertanilag egy helyben topognak, mivel megelégszenek javarészt nyomtatott és másutt már kiértékelt dokumentumok ötletszerű felsorakoztatásával. Ami pedig a szemléleti jegyeket illeti, egy régebbi helyes, de témánk kutatásában elszigetelt gondolat az erdélyiség magyar-magyar viszonyrendszerének fontosságáról a maga módszertani medrében nem fedi le a történeti háttér minden szegletét. Arról az irodalomtörténészi véleményről van szó, amely szerint az "erdélyiség-eszme közvetlenül 1919 után" színre lépő megfogalmazóinak a nemzettudata válságba került, mert korábban "hatalmi tudat is volt, melyet egy soknemzetiségű állam hierarchiájában elfoglalt helye alakított ki". [9]

A szóban forgó hatalmi tudat már 1919 előtt egy viszályterhes erdélyiségbe ágyazódott be. Attól, hogy következetesen nem fér be az irodalmi intézmények, témák és esztétikai programok elemzésébe, [10] történeti tény marad, hogy a transzszilvanizmus az osztrák-magyar dualizmusban központosított magyar királyságon belül államszervezési reformokat szorgalmazott az erdélyi régió gazdasági és kulturális önállósítása érdekében - végül is eredménytelenül. Tehát egyszer már megbukott, amikor a nemzetközi politika katonai és diplomáciai nyomására egy új állami központ, Bukarest felé irányult. Ezt pedig nem önszántából tette. Sikertelensége a magyar szupremácia idején, majd kényszerű áttérése egy kismagyar útra történetének két olyan alapmozzanata, amely autonómista eszmeiségét a politikai töltet és az össznemzeti vetület fényébe ajánlja helyezni. Jelen sorok írója mindenesetre ezzel a hipotézissel látott hozzá idestova másfél évtizede a korai transzszilvanizmusról szóló könyvének anyaggyűjtéséhez. [11]

Még mielőtt e könyv Münchenben megjelent, [12] Kolozsvárról koncepcionális alapjait bizonyos mértékig igazoló jelzések érkeztek. Gáll Ernő egyik 1992-es esszéjében tovább fonta a fennebbi idézett irodalomtörténészi gondolatfonalat. Szabédi László (1907-1959) 1937-es, Szemlér Ferenc (1906-1978) híres körkérdésére adott válaszának megfelelő kitételeiből merítve [13] meggyőzőnek vélte azt a feltételezést, miszerint a Kós Károly (1883-1977) környezetében kibontakozó "erdélyiség, amelyben egy, a nagymagyar állameszme igézetében felnőtt nemzedék tanácstalansága, majd kiútkeresése fejeződött ki, nem tudta minden vonatkozásban a történelem könyörtelen tényeit tudomásul venni". [14] A tudós közíró, akinek emlékét jelen tanulmánygyűjtemény őrzi, ezen megjegyzésével értelemszerűen a munkássága során oly kitartóan használt "romániaiság" képletéhez kapcsolódott, amelyben megjelölte ama könyörtelen tények legnyomósabbikát, az 1918 után megnagyobbodott román állam létét, azon megkerülhetetlen adottságot, amelyet a korabeli transzszilvanizmusnak valamiképp fel kellett feldolgoznia. [15] De mit cselekedett a mozgalom, vette át szót a müncheni értekezés, ha erre a politikai szembesülésre nem volt képes minden vonatkozásban? Ha pedig erre teljes mértékben képes volt: szándéka szerint vajon örökérvényűen készült alkalmazkodni az új román állam valóságához? [16]

Az így előkészített elemzési nyomvonalon fél évtizeddel később felbukkant egy budapesti tanulmány. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem történészképző doktori iskolájának egyik növendéke a "valódi problémát" nem abban látta, hogy voltak-e a "transzilvanizmusnak politikai intenciói," hanem abban, hogy melyek voltak "e politikai intenciók", és hogy beépültek-e "politikai koncepciókba?" [17] E kérdések helytállóak, de miért kellett őket újra felvetni 1998-ban? Ekkor már arról illett volna vitatkozni, hogy helyes-e a transzszilvanizmus politikai tartalmát típusok szerint meghatározni, amint néhány évvel azelőtt a bajor fővárosban már megtörtént? Hogy miként és mekkora megbízhatósággal ragadhatók meg leírt programjain túli szándékai? Balogh hivatkozott ugyan jelen sorok írójának korábbi magyar nyelvű cikkeire, amelyek az osztrák-magyar dualizmusból eredően 1928-ig, az ,Erdélyi Helikon’ megalapításáig terjedő transzszilvanizmust - a szakirodalmat uraló nézetekkel szemben - nem elsősorban és kizárólag kulturális, hanem polikai programokat alkotó irányzatként értékelik. [18] Nem tért ki azonban e munkák mondanivalójának monografikus német nyelvű kifejtésére, a mozgalom tipologizálásának első kísérletére. Az említett müncheni könyv ugyanis két alakra bontja az 1918 és 1928 közötti politikai erdélyiséget: egy federalisztikusra, amely 1923-ig Erdély bizonyos fokig független területi autonómiáját és, ezt átfogóan, egy magyar-román-német federációt szorgalmazott, és egy decentralisztikusra, amely azután elsősorban kulturális és közigazgatási autonómiát sürgetett a magyar - és elvileg a többi romániai - kisebbség javára szerte az országban, a bukaresti központosítás enyhítése révén. [19] A budapesti szerzőnő nem hivatkozik e tipológia részleteire és forrására. Cikkében mégis éppen ennek két alakját taglalja, ahhoz, hogy összefoglalóan - még különösebb módon - azt állítsa, hogy a transzszilvanizmus érveket szolgáltatott a harmincas évek magyar revízionizmusának. [20]

Az, aki e két izmust ilymód társítja, [21] beleesik abba a csapdába, amelyet a két világháború közötti politikai erdélyiség a magyar nemzet és a román állam iránti együttes lojalitás kísérletével állított fel részben már a kortársak, és még inkább az utókor számára. Ahhoz nem fér kétség, hogy feldolgozta Nagyrománia valóságát. Ám mindkét típusában kimutatható a magyar nemzeti érdekérvényesítés új lehetőségeinek a keresése a kismagyar úton. [22] De ez szükségképpen revízionizmust jelentett-e? És ha igen, milyen fajtájút? A szóban forgó keresés bizonyos fokig és értelemben sikeresnek látszik, ha Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása felől szemléljük. [23] Csakhogy a húszas évek transzszilvanistái nyilván nem onnan szemlélték. Ezért számolniuk kellett azzal, hogy keresésük során más megoldásra bukkannak, mint amilyent eredetileg elképzeltek. Az elemzési csapdát tehát úgy kerülhetjük el, hogy a transzszilvanizmus fejlődési rendjében egyik fokozatot sem lépünk át kellő értékelés nélkül. Az alábbiakban egy ilyen megkerülhetetlen szakaszáról lesz szó, három évről, amelyben főszereplői a legkevésbé tudhatták, hogy alig megkezdett magyar érdekkorszerűsítésük meddig tart, miként alakul, és hogyan végződik majd. Amelyben éppen ezért azt is hihették, hogy a román állam kismagyar útjuknak nemcsak okozója, hanem, valamelyik alakjában, végállomása lesz.

II. A történeti példáról:
hatalommegosztás a federalisztikus transzszilvanizmus autonómiaelméletében
1920-1922

Az 1920-as évek legelején két párt, illetve pártjellegű csoportosulás bábáskodott az erdélyi magyar autonómia politikai elmélete és gyakorlata körül: a Magyar Néppárt és a Magyar Szövetség. Mindkettő lényegében a magyar liberalizmus tövéről fakadt, ám annak két történeti vonulatához kötődött. [24] A néppártiak többsége az 1918. évi októberi forradalom utórezgésében az 1848-as függetlenségi polgári radikalizmussal azonosult, míg a Szövetség környezetében az 1867-es hagyomány erős ellenszenvet táplált az osztrák-magyar kettős monarchia összeomlását végigkísérő forradalmak iránt. E két tábor közötti különbségek legmélyén intézményesülésük adott helyzetében az a taktikai és időrendi természetű kérdés húzódott meg, hogy a román államhatalom kisebbségellenes tevékenységével szembeni ellenállásuk aktív legyen-e, avagy passzív? Ebből a szempontból pusztán betájoló segédfogalomként illeszthető az egyikre a konzervatív, a másikra a progresszív melléknév. Mindazonáltal a kortárs szóhasználatból [25] ránkmaradt "konzervatív" és "progresszív" címkét érdemes annak szemléltetésére is használni, hogy a Romániába került magyar lakosság politikai szószólói egy ideig éltek a belső elkülönülés világnézeti elemeivel, ezeket azonban fokozatosan háttérbe szorították. [26] Már 1920. június 4-e előtt, Erdély román katonai és közigazgatási megszállása idején, a világháborút lezáró szociális és nemzeti forradalmak tapasztalataiból a vesztes oldal igényét körvonalazták arra, hogy a győztesekkel együtt részt vegyenek a társadalmi rétegek, de elsődlegesen az államok és a nemzetek viszonyának újjárendezésében. Ezt az erdélyi közegből születő törekvést egyik legkorábbi pártfogója a következő fogalmakba burkolta 1919. második felében Kolozsvárt megjelent cikkében: "Igenis van nemzetköziség s lehet és lesz még nemesebb egymáshoz testvériesülése a nemzeteknek. De sohase lehet meg az emberiségi nagy szervezet fajok és nemzetek nélkül. A nemzetköziség csak közvetve állhat elő, [...] sohase lehet egyiknek se a célja. A cél csak az lehet, hogy minden faj fejtse ki a legnagyobb tökéletességre a maga vérségi erőit, a maga földjén és egyéb különlegességeiben rejlő tehetségeit és tudjon mindig a maga eredetiségeiből új határokat adni a világnak." [27] Ebből a látleletből viszonylag egyenes út vezetett azon felismeréshez, hogy a magyar vezetőcsoportok céljai Romániában végső soron közösek, amelyek ezért hatékonyabban képviselhetők, ha a mégoly természetes - és éppen ezért a természetellenes kisebbségi helyzethez nehezen idomítható - szociális differenciálódás elve alárendelődik a kisebbségi közösségen belüli nemzeti szolidaritás érdekének: "Nem [a Romániában élő] magyarok ellen kell szervezkedni, hanem azért, hogy minden magyar tehetséget összefoghassunk. Minden olyan küzdelem, amely magyarok törekvéseit nem egybeolvasztani, hanem egymás ellen indítani akarja, kudarccal fog végződni. Ez a kisebbségi helyzetnek a jól ismert természetéből következik." [28]

Amikor ezek a szavak nyomdafestéket láttak, már javából folytak a Magyar Nemzeti Párt, a hatósági beavatkozással betiltott Magyar Szövetség ideiglenes utódintézménye, és a Magyar Néppárt egyesülési tárgyalásai, amelyek - az imént idézett cikk mondanivalóját igazolva - az Országos Magyar Párt 1922. december 28-i kolozsvári megalakulásával végződtek. [29] A két párt fúziója betetőzte a politikai önszerveződés azon folyamatát, amelynek egyik fő jellemzője a román államisággal szembeni viszony kialakítása volt elméleti és gyakorlati síkon. Erre a feladatra a trianoni békeszerződés érvénybe helyezése kényszerítette az erdélyi magyar vezetőket, mindenekelőtt magyar ratifikációja, amelyet a budapesti nemzetgyűlés ejtett meg 1920. november 15-én. [30] Okulva abból, hogy Magyarország kormányának bele kellett egyeznie a Párizs menti békeszerződés aláírásába, a fennebb idézett 1919-es kolozsvári cikk szerzője már 1920. augusztus végén hozzáidomult az új államjogi körülményekhez: a Székelyföldön személyesen és nyilvánosan a "magyar nemzeti egyenjogúság (autonómia) ügyében" kezdett mozgósítani, egyebek mellett azért, hogy bebizonyosodjék: "a Magyarszágból Romániához csatolt területek magyarsága" helyt állhat, ha "együttesen nemzeti önkormányzatot" kér a román törvényhozástól. [31] A trianoni okmány budapesti ratifikációjának hatására aztán tovább erősödött az erdélyi magyar közélet hajlandósága a politikai cselekvésre a román állam megnagyobbodott területén. Ekkor, 1920 őszén, még nem vállalt képviseletet a bukaresti kétkamarás parlamentben. [32] Emiatt a közszereplés elhatározása egyelőre nem belpolitikai, hanem belső körű tevékenységekben csapódott le, amelyek azonban így is lényegesen érintették az állam belügyeit.

Elsőként a progresszívok intézményesültek. 1921. június 5-én megalapították az 1922. január 15-én első ízben nagyobb nyilvánosság elé lépő Magyar Néppártot. [33] Elméleti programjukat meghatározta az a feltevés, a román állam illetékességei megkülönböztendők a határain belül megalkotandó nemzeti autonómiákétól. E felfogás népszerűsítői közé tartoztak a baloldali pártszerveződés előfutamában, 1920. november második felétől papírra vetett, 1921. januárjában megjelent "Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere" című, három önálló részből álló röpirat szerzői. [34] Mindhárman a trianoni békeszerződés budapesti ratifikációjának "mélyen járó jelentőségét" felismerve láttak hozzá a transzszilvanizmus e dokumentumának megírásához. [35]

A jogtudós Zágoni István (1887-1959?), a Romániához csatolt területek egyik legjelentősebb magyar napilapjának, az első számát 1918. december végén megjelentető ,Keleti újság’ felelős politikai szerkesztője, aki a dualizmus utolsó éveiben Kolozsvárt a függetlenségi (Kossuth)-párt, valamint a régió magyar államon belüli érdekvédelmére létesült Erdélyi Szövetség vezetőségi tagja volt, kijelentette, hogy Bukarest nem köteles magyar iskolákat létrehozni és egyedül fenntartani, valamint hogy nem jogosult beleszólni a tananyag kiválasztásába és a tantestület kinevezésébe. Zágoni a román fennhatóság alá került magyarok közigazgatási, jogi, gazdasági, művelődési, valamint közrendészeti munkakörrel rendelkező felruházott legfőbb képviseleti szervét egy kolozsvári "nemzetgyűlés"-ben jelölte meg. [36]

A röpirat másik szerzője, Paál Árpád (1880-1944), Zágoni társa előbb az Erdélyi Szövetség, a világháború végeztével pedig a ,Keleti újság’ szerkesztőségében, amelyben a belpolitikai rovatért felelt, 1920. szeptember közepétől, az első füzettől a szintén kolozsvári ,Napkelet’-et főszerkesztőként jegyezte. A jogász hírlapíró 1903 és 1908 között árvaszéki ülnökként, majd 1918-ig főjegyzőként tevékenykedett Udvarhely vármegyében, ahol 1918. októberétől 1919. januárjáig a fel nem osztandó magyar állam nevében alispáni tisztet látott el; ezután több hónapon át az erdélyi magyar államhivatalnokokat titkosított csatornákon - Zágoni István közreműködésével - egybefogó "tisztviselőmozgalom" ügyeit intézte súlyos hatósági akadályoztatások ellenére is. ^[37] Ő volt az, aki a fennebb idézett 1919-es kolozsvári cikkben a nemzetek nemzetköziségben is mérvadó iránymutatását hangsúlyozta, majd több, mint egy év múltán a Székelyföldön az új román határok között létesítendő "magyar nemzeti autonómia" propagandájába fogott. [38]

Paál a párizsi békekonferencia idején még Magyarország területi integritásának a megőrzését mérlegelte az erdélyi magyar vezetőrétegek általános felfogásához híven, az amerikai államelnök Woodrow Wilson 1918 elején meghírdette önrendelkezési jog csorbítatlan érvényességét remélve. Ugyanakkor, a magyar álláspont fokozatos elszigetelődését érzékelve a nemzetközi politika porondján, hajlott arra, hogy az 1919. december 9-én a francia fővárosban megkötött, a bukaresti kormány által is aláírt nemzetközi kisebbségvédelmi szerződéssel [39] ellensúlyozza a román hatalomátvételt a kelet-magyarországi vármegyékben, amennyiben ez végül elkerülhetetlennek bizonyulna. Kismagyar útra térítő személyes reálpolitikáját mindemellett egy nagymagyar indíték is táplálta - hogy ténylegesen meddig, a jelenleg ismert forrásokból nem állapítható meg. Bukarest az erdélyi magyar önkormányzatot az állami szuverenitásra hivatkozva úgysem engedélyezné, szólt Paál forgatókönyve székelyföldi megmozdulásának napjaiban, 1920. szeptember első felében, amiért is "Magyarországot fogják annak kivitelével megkínálni, amit Magyarország bizonyára el is fogad és így régi területhatárait visszaszerzi. Ez nekem erős meggyőződésem is, hogy így kardcsapás nélkül megint birtokban lehetünk, csak ügyesen és lelkesen fogjuk meg ezt a dolgot". [40] Ebben az elgondolásban a magyar nemzeti autonómia a nagyromán állameszme 1918. végétől kialakult magyar ellenkoncepcióinak utolsó válfajaként alternatívaként fogalmazódott meg, mert egy kedvező kimenetelű választást vetített előre. Egyúttal befogadott egy kompromisszumos elemet, mivel számolt éppen ezen választás meghiúsulásával is, vagyis a román állam elfogadásának a kényszerű engedményével. Meglehet, hogy Paál tovább rejtette magában az alternatíva szándékát, amikor néhány héttel később megírta tanulmányát a "Kiáltó szó"-ba. A három részes röpiratban viszont csak olyan gondolatokat közölt a nyilvánossággal, amelyek arra vallottak, hogy a magyar önkormányzatot, bármilyen későbbi rendeltetést is kölcsönzött neki, időszerűen az új államjogi feltételek parancsolta helyszínen akarta megvalósítani, és hogy ezzel lemondott a teljes önrendelkezési elv igényléséről. "A Romániához csatolt magyarság az új államhelyzetben nemzetközileg elismert külön nemzetté változott", írta a trianoni békeszerződés budapesti ratifikációjának közvetlen következményére és a nemzetközi hatályú kezességvállalást ígérő párizsi kisebbségvédelmi szerződésre utalva, "melynek saját új állama irányában is közjogai vannak, s ezek védelmét a Népek Szövetsége előtt is igényelheti. De akár befelé, akár kifelé - elsősorban saját magának kell az igényeit kiküzdenie, s a maga küzdő kifejezésére csak új államhelyzetén keresztül tudhat megnyilatkozni, nem pedig a korábbi állama útján." [41] Hanem mostmár egy kolozsvári Magyar Nemzeti Szövetség irányításával, amelyet Paál - lényegében a Zágoni javasolta nemzetgyűlés mintájára - az önrendelkezési jog részleges alkalmazását megelőlegezve a Romániában élő magyarok bukaresti parlamenten belüli és kívüli, a lehető legszélesebb körű érdekképviseletére tervezett, szervezeti önállóságát pusztán szabályzatának román hatósági jóváhagyatásával korlátozva. [42]

Az író, építész, szerkesztő-nyomdász és háztáji gazdálkodó Kós Károly, az 1921. novemberében megalapított kolozsvári ,Vasárnap’ hetiújság egyik felelős szerkesztője és a lap által népszerűsített Magyar Néppárt titkára, lényegében ugyanilyen különfejlődési elképzeléseket bújtatott a röpirat bevezetőjében közölt költőies elmélkedésébe. Zágonihoz és Paálhoz hasonlóan ő is a nagymagyar államiság vonzáskörében és támogatójaként munkálkodott addig, amíg közéleti szereplésének súlypontja a nagyhatalmi döntések nyomására az anyanemzet jogi-politikai valóságától keletre tolódott. ^[43] E kényszerű irányváltást jelképezték - Paál Árpád értelmező esszéinek kíséretében [44] - a ,Keleti újság’ és a ,Napkelet’ lapok címei, amelyek alatt Kós is közölt cikkeket. ^[45]

Az előbb várakozó álláspontra helyezkedő erdélyi magyar konzervatívok végül csak egy hónappal később intézményesültek, mint a progresszívok. "Passzív rezisztenciá"-ba vonulva megvárták a trianoni békeszerződés legfelső szintű, azaz nemzetközi szentesítését is. [46] Erre az 1921. július 26-i angol, olasz és japán ratifikációk nyomán került sor; öt nappal később a budapesti parlament beiktatta a békeszerződést a magyar törvénytárba, [47] és röviddel azelőtt, 1921. július 6-án, Kolozsvárt megalakult a Magyar Szövetség. [48] Szakértői többnyire kedvezőtlenül fogadták Paálék röpiratát, amely eltérő világnézeti szemszögből és még a trianoni békeszerződés végső ratifikációja előtt belpolitikai cselekvésre bátorított. Bírálatuk azonban enyhült a központi román hatalom jogköreinek behatárolását jelző megjegyzések mentén. ^[49] Ezek megerősítették őket abbéli véleményükben, hogy a kisebbségi magyar politikának meg kell alkotnia a maga képét az új Romániáról, ahhoz, hogy eldönthesse, miként térhet határain belül a maga külön útjára. Az idő sürgetett, mivel már 1919. óta ülésezett a bukaresti alkotmányozó parlament, amely a román államszerkezet jellegét volt hivatott megállapítani. Az időközben kiszivárogtatott vagy közzétett részeredményekből, valamint a máris foganatosított intézkedések napi gyakorlatából kitűnt, hogy a honatyák többsége és a bukaresti kormány az állam belső megszilárdulását nem tudta, és nem is akarta másképp elképzelni, mint a közigazgatás egységesítésével, a decentralizáció és önkormányzat fennen hangoztatott elveit tehát aligha fogja becikkelyezni az ország leendő alkotmányába. [50] A Magyar Szövetség elvi tiltakozása az "ál-decentralizáció" és "ál-önkormányzat" ^[51] ellen programadó munkálataival kezdődött, [52] a kormánynak személyes tárgyalásokon átnyújtott memorandumában folytatódott, [53] végül egy határozatban csúcsosodott ki, amelyet a betiltott Szövetség örökébe lépő Magyar Nemzeti Párt 1922. szeptemberében a román törvényhozás figyelmébe ajánlott. ^[54] A bukaresti parlament felső- és alsóházában ekkor már működött egy - a progresszív és a konzervatív irányzatot tömörítő - magyar frakció, miután az 1922. márciusi romániai parlamenti választásokon a Magyar Szövetség és a Magyar Néppárt közösen vett részt, a magyar lakosság számarányának függvényében összesen 53 remélt mandátum helyett mindössze hatot szerezve. [55]

A nemzetállam nem jelentheti a nemzetközi államelmélet utolsó fejlődési fokát, ^[56] hangoztatta már a közös parlamenti tevékenység beindulta előtt a konzervatív erdélyi magyar csoport legáltalánosabb óhaját Balogh Arthur (1866-1951), aki 1920 óta politikai esszékben foglalkozott azon témákkal, amelyeket 1904 és 1919 között a kolozsvári egyetem rendes tanáraként oktatott. Az állam- és jogtudós az impériumváltás nyomán vizsgálandó anyag részleteibe bocsátkozva az 1921. januárjában Kolozsvárt beindult ,Pásztortűz’ című folyóirat hasábjain éppúgy az egységesítés és a központosítás kölcsönhatásait vizsgálta, mint Grandpierre Emil (1876-1938), aki 1918-ig a kolozsvári királyi törvényszék bírája, 1918. decemberétől 1919. január közepéig gróf Károlyi Mihály kormányának Kolozsvár városi és vármegyei főispán kormánybiztosa, azután Paál Árpáddal a "tisztviselőmozgalom" egyik szervezője, 1921/1922-ben a Magyar Szövetség alelnöke, illetve a Magyar Nemzeti Párt elnöke volt. ^[57] Balogh kétségbe vonta a központosítás útján történő egységesítés megszilárdító szerepét egy olyan államban, amely régióról-régióra változó demográfiai, gazdasági, társadalmi és jogi sajátosságokkal bír. Ha ugyanis az állam a létező szabványok közül csak az egyiket, vagyis az óromániait engedi érvényesülni, akkor megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy a kötelékébe tartozó régiók rendszerhozományainak egybevetésével egy szélesebb körű cselekvési mérce szerint rendezkedjen be, és ezáltal növelje önmaga hatékonyságát. ^[58] Egy ilyen kísérlet során Nagyrománia új földrajzi egységei fenntartanák a maguk áthagyományozódott jogrendszerét azon "elkerülhetetlen simításokkal", amelyek "az állami egység biztosítására szükségesek", írta Grandpierre 1921/1922 körül egyik gépiratos intézkedési javaslatában. A báró Jósika Samu (1848-1923), 1918 előtt hosszú éveken át a budapesti felsőház, most pedig a Magyar Szövetség elnökének [59] megbízásából készített iratban azt tanácsolta a kisebbségi magyar politika irányítóinak, hogy ne "erdélyi autonómiát", hanem egyelőre csak magyar "nemzeti autonómiát", követeljenek. A területi autonómiának "akkor érkezik el az ideje", indokolta meg véleményét Grandpierre, "amikor a nemzeti autonómiák működése konkrét bizonyítékot fog szolgáltatni a tekintetben, hogy céljuk nem az állam egységének a megbontása, hanem éppen ennek a megerősítése". ^[60]

A Magyar Szövetség és a Magyar Néppárt környezetében keletkezett államelméleti vázlatok gondolatmenetét a romániai közigazgatás 1920/1921 körül Bukarestből és bukaresti irányelvek szerint beindított egységesítésének hivatalos intézkedései szabták meg. Szerzőik Óromániából egy olyan jogrendszert láttak átterjedni Erdélybe, amely nemcsak idegenkedett mindennemű önkormányzattól - például városi szinten -, hanem ráadásul magával hozta egy megvesztegethető és zsarolható tisztviselőréteg részrehajló és haszonleső hivatalnokoskodását. Balogh és Grandpierre e kóros tünetek nacionalizáló és belpolitikai funkcióit javallották felfedni. Szerintük már az ország gazdasági és pénzügyi helyzetéből kiviláglott, hogy az 1922 elejétől kormányzó román nemzeti liberálisok ^[61] nem a gyakorlati haszon reményében fogtak az ország központosító egységesítésébe, hanem azért, hogy kiterjesszék politikai befolyásukat az állam új területeire, így akarván megszilárdítani mérvadó szerepüket az ország első alkotmányának kidolgozásában és elfogadtatásában. Amennyiben azonban - folytatódott a magyar ellenzéki érvelés konzervatív változata - fény derül arra, hogy ebben a rendszerépítésben a "perifériákon" is egyetlen párt hatalmának megőrzésének a célzata rejtőzik, akkor nem bélyegezhető meg romboló szándékúnak az, aki tényleges decentralizációra, és ennek eredményeképpen "valódi önkormányzat"-ra vágyik. Hiszen ugyan milyen működési zavarokat idézne elő az államszervezetben, ha "a polgárok maguk választják" az önkormányzat "határozathozatalban" és a határozatok "megvalósításában fontos feladatot betöltő szerveit, ha a hatósági hatalom nem kevés vagy éppen egy ember kezében lesz koncentrálva, a kormány nem teheti akarata puszta eszközeivé az alsóbb szerveket és végül a polgárok intézményes biztosítékot nyernek a rajtuk esett közigazgatási jogsérelmeknek független bírói úton való orvoslása tekintetében is?" Ezen esetek egyikében sem esne csorba a kormányzati, törvényhozási és legfőbb bíráskodási intézmények országos egységén, bizonygatta Balogh. Pusztán annyi történne, hogy a részben nem román nyelvű helyi szervek "magaigazgatásában" egy Bukarest hasznára is váló munkamegosztás nyilvánulna meg. Hiszen - vetette be Balogh egyik becses szempontját - egy többnemzetiségű társadalom többségnemzeti vezetése önmagát meggyőzőbben és tartósabban hitelesíti, ha például átengedi a megyéknek és a törvényhatósági városoknak a "statutum alkotási jogot", mint amikor létjogosultságát egyetlen "nemzeti szellemből", jelen esetben a románságéból vezeti le. ^[62] A hatalom tehát végső soron akkor törvényszerű, ha azzal a joggal párosul, amelyet megítélnek neki, foglalta össze Grandpierre Emil a Magyar Szövetség elvárásait a román állam vezetőivel szemben. ^[63]

Az erdélyi régió-óromániai államközpont kapcsolat, amelyet a magyar konzervatív szerzők elvi összefüggésben vettek szemügyre, a progresszívok elemzéseiben további szerkezeti elemeire bomlott. Paál, Zágoni és Kós, a Magyar Néppárt három neves tanácsadója egy szemléletében egyívású kortárs recenzens szerint a magyar szervezkedés kátéját írta meg a "Kiáltó szó"-ban. ^[64] Egy évvel később ugyanazon irányzat egyik kevésbé ismert tagja egy szélesebb cselekvési pályát vázolt fel "Erdélyi káté. Gondolkozó emberek számára" című füzetében. ^[65] Makkay Domokos (1896-1975) Paál politikai publicisztikáját útmutatóként használva ^[66] a regionalizmus és a decentralizáció összehasonlító minősítésére vállalkozott. Így módjában állott kimutatni, hogy a regionalista és az autonómista álláspontok tartalmilag nem fedték tökéletesen egymást, és azt is, hogy miben tértek el egymástól.

Makkay a decentralizációt az autonómia felé vezető út első szakaszának tekintette, amelyben a központi hatalom mind a törvényhozásban, mind politikai, társadalmi és kulturális téren az egységes államot képviseli. Mivel ugyanakkor saját hasznát növelő erőket kíván magához kötni, érvelt az erdélyi magyar lapokban politikai cikkeket publikáló gyergyószentmiklósi ügyvéd, [67] előbb-utóbb magáévá teszi a "decentralizációs önkormányzati elv"-et, amely magába foglalja a korlátozottan önálló részek "állampolgári jogosultságát" arra, hogy részt vegyenek az állam szervezésében. Csakhogy - lépett át Makkay elvont bevezetőjéből tulajdonképpeni témájába - a decentralizációban az alegységek az államközpontra tájoltak, egy ilyen egysíkú megoldásnak viszont az Óromániához csatolt Erdélyben a "gazdasági tényezők, erők és érdekek" közötti eltérések, valamint a "kulturális alá- és fölérendeltség" folytán hiányoznak az alapfeltételei. Ezért a decentralizmus eszméje ebben az országban csak akkor töltheti be hivatását, ha regionalizmussá bővülve a regionalizmus megteremtette alegységen belül jelenik meg. Ez a második decentralizáció pedig az Erdély államon belüli különállását eredményező fejlődés második - és utolsó - fokozata lenne: "Regionalizmus, decentralizáció, autonómia, mint hármas központi kör képzelendő el, hol is a legbelső kör az autonómiáé, vagyis az autonómiát absorbeálja magában úgy a regionalizmus, mint a decentralizáció fogalma. [...] Vagyis", képiesen kifejezve, "az államhatalom és az autonómia apa és fiúi viszonyban vannak; a decentralizáció pedig az autonómiának elsőszülött testvére." ^[68]

Ebben az elméletben a regionalizmus két szerephez jutott: egyrészt eszköz volt az autonóm egység létrehozásban, másrészt összekötő testületi kapocs ezen új egység és a fölérendelt állam között. Legfontosabb rendeltetésének csak akkor felelt volna meg, ha létrehozza a kettős decentralizációt - jelesül azon "autonóm Erdélyt", benne "nemzeti autonómiákkal", amelyet Szentimrei Jenő (1891-1959), a világháború végétől a kolozsvári ,Keleti újság’, a ,Napkelet’ és a ,Vasárnap’ szerkesztőségi munkatársa, illetve cikkírója, azelőtt, 1918. januárjától májusáig, a tizennyolc számot megért kolozsvári ,Új Erdély’ hetilap szerkesztője, a "transzilvanizmus" fő céljának nevezett 1921-ben. Ő is két fokozatban képzelte el az eltávolódást az államközponttól. És szerinte is a második eredményeképpen, az összerdélyi alegységen belül jött volna létre a "magyar autonóm nemzeti közösség teljes armaturájá: gazdasága, társadalma, közoktatása, irodalma, művészete, sajtója megszervezve, közigazgatásra és politikai vezetésre alkalmas emberkontingense kiválogatva és kinevelve. Némiképpen politikai kérdés is tehát ez a mi csakerdélyit akaró törekvésünk". ^[69] Szentimrei akkor is azonosult a transzszilvanizmus politikai töltetével, midőn irodalmi kifejeződéseiről cikkezett. ^[70]

A fenti magyar önállósulási tervezgetések az erdélyi autonómiák együttesét célozták meg. Ekképp a regionális keretben végrehajtandó decentralizációt hangsúlyozták, vagyis egy külön szerepkört alakítottak ki az erdélyi regionalizmus hármas mezőnyében. Közvetlenül a világháború után néhány évig Erdély román, német és magyar politikusai egyaránt e térség különféle egyéni tulajdonságaira hivatkozva szövegezték meg programjaikat, beszédeiket, előterjesztéseiket. A történeti Erdélyt és a Partiumot a Kőrös-vidékkel és a Máramarossal egyetlen régióvá összevontan szemlélték a román állam hatáskörében. Ám e régiókép alkotóelemei között ugyanakkor döntő különbségek állottak fenn, amelyeket - egyéb társadalmi, gazdasági és kulturális mozzanatok mellett - az a körülmény okozta, hogy a román és a német, illetve a magyar régiópolitika más-más síkon kívánta tárgyalni és elérni a maga céljait. A román és német módozatot képviselők mai politológiai értelmezés szerint is ^[71] vérbeli "regionalisták"-ként nyilvánultak meg, minthogy a mindenkori kormányzatot, tehát az államközpontot tekintették követeléseik egyedüli címzettjének. A magyar régiópolitika viszont nem, illetve nemcsak regionalista, hanem a szó más minőséget jelző értelmében transzszilvanista volt. Ugyanis programjának megvitatását nem hagyta megrekedni az összállami keretben, hanem egyidejűleg átemelte onnan az összerdélyi színtérre. ^[72]

A Magyar Néppártot irányító transzszilvanisták 1921 folyamán Kós Károllyal nyilvánosan bejelentették, hogy "a velünk megnagyobbodott Romániában: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy Románia megbízható polgárságot fog nyerni." [73] Állampolgári hűségükért Bukaresttől engedményt kértek és vártak el: azt, hogy a maguk "belső életét" önszabályzóan alakíthassák. ^[74] Az autonómista gondolatot, amelyet 1918 és 1920 között a magyar területi épség reményében a nagyromán állameszme alteranatívájaként íveltettek fel, most már kétségtelenül kompromisszumra változtatták, mégpedig egy kétoldalúra. Az, hogy - amint például Paál Árpád adandó alkalmakkor ki is nyilatkozta - "a békeszerződés megformálodása alatt Románia államhatárbeli megnövekedéséhez belső elismeréssel nem járult[ak] hozzá", [75] csak növelte eltökéltségüket a transzszilvanista önállósulásra, amelyben méltányos ellenszolgáltatást láttak volna azért, hogy időszerűen lemondtak a magyar állam és nemzet egységének visszaköveteleséről, tehát arról, hogy éljenek a teljes önrendelkezési joggal. Innen érthető, hogy a területi elvű autonómiát viszont nem pusztán önkormányzatként, hanem az autos és nomos görög fogalmak eredeti jelentésében a román államközpont által többé-kevésbé korlátozott öntörvényűségként értelmezték, amelyet a modern államelméletben szokásos módon ^[76] a természetjogból levezetve önrendelkezésként fogtak fel, amely legalább részlegesen jár nekik. Ilyenképpen eszmeileg és területileg is eltávolodtak a nagymagyar alternatívák "Keleti Svájc"-típusától, amely 1918/1919-es célkítűzésként Erdélyt a kantonizált szentistváni birodalomban a továbbélő magyar fennhatóság alatt végrehajtott decentralizáció révén fejlesztette volna több kerületre felosztott egységgé. [77] A progresszív transzszilvanistákat saját állampolitikai becsvágyuk most egy "Erdélyi Svájc" ^[78] opciójába hajtotta. Politikai publicisztikájuk a helvét szövetség dicshimnuszát zengte, amelyre a konzervatív szerzők is ráhangolódtak. A kantonrendszer bűvöletében egyrészt a svájci fejlődésben felfedezett belső "ellentétek kiegyenlítése" ^[79] dicsőűlt meg. Másrészt, a külső kör tekintetében, a viszonylagos függetlenség vagy a minden környező hatalommal való egyenrangúsítás pragmatizmusa rajzolódott ki, amelyre a kora újkori erdélyi fejedelemség látszott történeti mintát kínálni. ^[80]

A transzszilvanista autonómia tervezőműhelye, főleg progresszív többsége 1920-1922 között igényesebb végkifejletet sugallt, mint az "autonóm régió", amely a magasabb szintű államegység alá rendelten működik. Az önállosulás fokát megemelő mérce a hatalmi ágazatokat mind belső, mind külső viszonyaiban megosztó erdélyi "regionális állam" távlatát villantotta fel. Ebben elfért a federalizmus mindkét fő alakja: a szövetségi államé, amivé Erdély változott volna, és az államszövetségé, benne Erdély az akkor már nem központosított román állam mellett. [81] A "népkisebbségi eszme" e politikai látomás mindkét változatában "közeli rokonságban" vélte önmagát a "szabadságeszmével", de a "demokrácia uralmával" igazolt áramlatok helyesbítésére óva intett a többségelv túlértékelésétől. Hívei belső használatú feljegyzéseikben a "kisebb kollektivitások érvényesülését" fejtegették a "nagyobb kollektivitások túlsúlyával szemben", ezt a szükségletet egy olyan "emberközösségi összefüggés" kezelésére bízván, amely a maga "apró és nagy életrészleteit egyaránt élni hagyja, fejleszti és megbecsüli, de egyiket sem a másik rovására". [82] Napvilágot látott írásaikban sem rejtették véka alá azon véleményüket, hogy "nincs többségi és kisebbségi nemzet, hanem minden fajiság és minden nemzeti érzékenység: szerve az egész emberiség idegrendszerének". [83] Amiből következően a számszerűen kisebb csoportok "népkisebbségi nemzet"-hez illő hatókörre érdemesülnek. [84] Az ilyen és hasonló érvekre támaszkodó elmélkedések végső célpontjában újra meg újra feltűnedezett a "dunai konföderáció". [85] Paál Árpád és köre a transzszilvanista rendszerelmélet legfelső szintjén egy kelet-közép-európai szövetkezésben gondolkodott, amely "az Európai Egyesült Államok kiképződésének a megindulása"-ként [86] nemcsak az erdélyi szövetséget vonná be, hanem a két fő környező vetélytársat, Magyarországot és Romániát is - amennyiben megtörténne "az igazi, valóságos békekötés a teljesen pacifista felfogású és berendezkedésű Magyarországgal". [87]

"Játék az életünkkel" - tudatosította némi újságírói túlzással a kolozsvári ,Vasárnap’ e jövőkép belföldi közvetítésének a rendkívüli horderejét. A hetilapot éppen erre a célra alapította a "Kiáltó szó" Szentimrei Jenővel kiegészült szerzőhármasa röpirata megjelenésének az évében. A Magyar Néppárt szócsövének vezércikke 1922 nyarán arra ösztökélte a román parlamentáris rendszerben éppen elhelyezkedő kisebbségi képviselőket, hogy "autonóm magyarságot" szervezzenek "egy autonóm Erdély keretein belül". ^[88] Ez a teendő a federalisztikus transzszilvanizmust egyben arra kötelezte, hogy tetterős szövetségeseket toborozzon az ország pártjainak a sorában. E tét jellege meghatározta mind a toborzók, mind a toborzottak kiválasztódását. A két erdélyi magyar politikai irányzat pártfúziója előtt a világnézetileg balra nyitott Magyar Néppártra hárult az a Magyar Szövetséggel, illetve a Magyar Nemzeti Párttal egyeztetett feladat, hogy a maga "Erdély legyen az erdélyieké" [89] célkítűzését "Erdély az erdélyi nemzeteké" [90] felhívássá pontosítva megnyerje egy koalíciós együttműködésnek a szintén szociális beállítottságú és erdélyi szavazótábort azonos jelszóval mozgósító román Nemzeti Pártot, a nagytőke védelmében és az óromán államszervezési szabvány jegyében kormányzó Nemzeti Liberális Párt legesélyesebb többségi ellenzékét. [91] Ez a belpolitikai vállalkozás néhány hónapon belül kudarcba fulladt, amelynek súlyát csak növelte az a körülmény, hogy Nagyrománia első, 1923-as alkotmánya véglegesítette az állam mindenféle belső hatalommegosztást kizáró központosítását. ^[92]

III. A tudományos tanulságokról

A korai transzszilvanizmus alapvonalaiban bemutatott három éves szakaszában a történelmi Magyarország politikai-jogi valóságán nevelődött szószólói kényszerből áttértek egy kismagyar útra, anélkül, hogy ezt öröknek avagy időlegesnek nevezték volna. Nyilvános vagy személyes, nyílt vagy burkolt megnyilatkozásaikból eddig nem került elő olyan adat sem, amely egyértelműen bizonyítaná, hogy mit gondoltak az erdélyi federáció végső rendeltetéséről, így netán azt, hogy ezt az alakulatot hosszabb távon, a nemzetközi diplomáciai helyzet megfelelő alakulásában bízva, egy határkiigazításra törekvő nagymagyar irányzat szolgálatába készültek volna állítani. Tekintettel erre a nyitott végkifejletre, amely a húszas évek politikai transzszilvanizmusát mindvégig jellemezte, [93] félreérthető általánosítás a transzszilvanizmusról azt állítani, hogy "érintkezhetett" a "különböző revizionista koncepciókkal". [94] Ez ugyanis 1920 és 1922 között forrásszerűen jelenleg nem mutatható ki. Következésképp merő találgatások mezejére lépünk, ha az erdélyi nemzeti autonómiák együttesét óhajtó koncepciót a harmincas-negyvenes évek magyar, az erőszak eszközeit is bevető revízionizmusának szerves előzményeihez csatoljuk, amint a bevezetőben idézett egyik tanulmányban történt. [95] Ellenben helyesen viszonyítjuk a dualizmus kori magyar politikai gondolkodáshoz, mivel a magyar nemzeti tudatot átmentette nagyállami változatának bukásán, ahhoz, hogy egy regionális lenyomatban, az összerdélyi szövetkezés opciójában újra kifejezze. A középlatin revisio fogalom eredeti értelmében "felülvizsgálatot" igyekezett előidézni, de nem az államhatárokra vonatkozóan, hanem elsősorban a román állam szervezésében - és nem fegyverest, hanem tárgyalásost, belpolitikai koalícióban az erdélyi román politikával is. A tárgyalt időszakban csak ilyen értelemben revízionista transzszilvanizmus méltán hiányzik a háborús körülményekre és nagyhatalmi döntőbíráskodásokra támaszkodó magyar revízionizmus elemzéseiből, [96] és jogosan fordul elő a viszonylagosan önálló Erdély koncepciójára utaló közleményekben. [97]

A két világháború közötti transzszilvanizmus első: federalisztikus alakja nem igazodott Grandpierre Emil idézett tanácsának azon tételéhez, amely a magyar nemzeti autonómia területi értelmezését aggályosnak minősítette. [98] Progresszív alapállásából a két magyar kisebbségi párt 1922. decemberi egyesülése után elmozdult konzervatív irányba, az Országos Magyar Párt hatáskörébe, amelyben második: decentralisztikus típusa átváltott a személyi elvű autonómia érvrendszerébe. Az 1923 körül kezdődő, a bevezetőben említett új szakaszának okai és megnyilvánulásai nem tartoznak jelen írás tematikájába, ezért itt elég magát a típusváltást kihangsúlyozni, amely ellentétben a szakirodalomban még ma is dívó nézetekkel [99] már az ,Erdélyi Helikon’ 1928-as beindulása előtt következett be, és nem irodalmi, hanem politikai elképzelések nyomán. Ezeknek egy részét ismét Grandpierre, az Országos Magyar Párt ügyvezetője, 1924. decemberétől néhány héten át elnökhelyettese foglalta programszerű szavakba 1925 nyarán, mégpedig 1921/1922-es ajánlásának értelmében, amely így az időközben megtapasztalt belpolitikai érdekviszonyok hűen tükrözve mégis döntően kihatott a kisebbségi magyar politika irányára: "A Magyar Pártra mint kisebbségi pártra nézve nemzeti autonómián túlmenő, vagyis pl. egész Erdélyre kiterjedő autonómia [...] veszélyes, sőt lehetetlen. Természetes, ha jelentékeny román párt állítja programjába, akár nyíltan, akár hallgatólag ezt az autonómiát, a magyar Pártnak azt természetesen támogatnia kell. Ilyen nyílt program felállítása azonban egyetlen román párt részéről sem várható, sőt arra sincs kilátás, hogy az akár csak belső programpontként állíttassék fel. De még abban az esetben is követelni kell a külön nemzeti autonómiákat, ha ilyen területi autonómia szerveztetnék az erdélyi részekre nézve." [100]

Az 1920-as évek magyar politikai erdélyiségének első típusa elfogadta Nagyrománia valóságát, de nem tekintette feltartózhatatlannak központosított egységállammá való alakítását - már csak azért sem, mivel még folytak a bukaresti alkotmányozó parlament munkálatai. Arról nem tájékoztatnak az eddig feltárt források, hogy a régió korlátozott önállósulásával pontosan milyen mértékű és minőségű szuverenitási jogokat vont volna el Bukaresttől, tehát hogy az erdélyi szövetséget az átruházott illetékességek birtokában arra is feljogosította-e volna, hogy a dunai konfederációba felé haladó úton önmaga döntsön külső államjogi kapcsolatainak természetéről. Annyi bizonyos, hogy az elméleti síkon megrajzolt erdélyi kisállamiságban a legfontosabb partnernek, a románnak, a maga egyközpontú államiságából kilépve kellett volna részt vennie. A federalisztikus transzszilvanizmus az óromániai résztől elkülönített "erdélyi román nemzet"-hez fordulván [101] egy kettős engedményhez kötötte a regionális politikai egység létrejöttét azáltal, hogy a kismagyar út mellett elképzelt tulajdonképpen egy kisrománt is. Gáll Ernő idézett vélekedésére kiegészítőleg visszautalva [102] úgy is fogalmazhatunk, hogy a "történelem könyörtelen tényeit" egy bizonyos feltétellel fogadta el: azzal, hogy román oldalon nemcsak nem élnek vissza a számszerű túlsúly tényével, hanem lemondanak a demokratikus többségelv kizárólagos alkalmazásáról. Vagyis Kós Károly és társai a vizsgált időszakban azt nem "tudták tudomásul" venni, hogy Erdély elcsatolásáért ne jöhessen létre egy olyan erdélyi szövetség, amelynek alkotórészei a pluralizmus alapelvei szerint [103] jogi biztosítékok oltalmában egymás mellett egyenrangúan működnek - függetlenül befolyási lehetőségeik egyenlőtlenségétől, lett légyenek számszerűen kisebbek vagy nagyobbak.

A korai transzszilvanizmus első alakja ekképp egy feltételes magyar integráció programját vázolta fel elsősorban a román közegnek címezve. Mentes volt szélsőséges megoldási változatoktól, békés megvalósítási eszközökre viszont nem tehetett szert. Elmélet maradt, amely nem állhatta ki a gyakorlat próbáját. Éppen ezért voltak tételei, amelyek túlélték kudarcát. Így feltételességének a gondolata felfedezhető szerzőinek azon későbbi eszmefuttatásaiban, amelyek a többség-kisebbség viszonyában a különbözőségek alkuját vizsgálják az Egység a Sokféleség tétje körül. És arra figyelmeztetnek, hogy a kisebbség alkalmazkodási képessége a nemzetállam kereteiben annál fejlettebb, minél hatékonyabb teremtőerőt fejt ki a többség a főhatalom érvényesítésekor. "Tehát", viszonylagosította a transzszilvanista federáció egyik megálmodója a demográfiai mennyiségi mutatókat, elvetve a hamis kérdést, "a mozaikos néprajzi állapot ilyen vagy olyan megoszlási arányai nem számíthatnak a nagyobb európai egység szempontjából". [104]  Paál Árpád, aki az impériumváltás legelső napjaitól a maga eredetiségeiből új határokat adni a világnak [105] igényéhez igazította munkásságát, az erdélyi regionális állam álmából kijózanulva is a pluralisztikus építő akarat kölcsönösségében látta a magyar-román érdekellentéttel való értelmes bánásmód egyik nélkülözhetetlen eszmei feltételét. Igazi kérdése, amelyet hat évvel a trianoni békeszerződés aláírása után az Országos Magyar Párt belpolitikai döntéshelyzeteit elemző kéziratában a rá jellemző világos tömörséggel fogalmazott meg, történeti példánk tanulságait leszűrve túlmutat idő és tér határain: "Hanem számít az a kérdés, hogy melyik állam mennyi kiterjedésű határon tud alkotni? Ha nagy és szép határokon belül is csak rombolás, vagy visszafejlesztés jellemzi az állam állapotait, akkor az európai egység érdeke, hogy az illető államot akkora területre szorítsa, amennyit meg tud tartani. Ha viszont különböző népeket is együttes alkotásban és békés kölcsönösségben tud tartani, akkor az illető államot mozaikszerűsége mellett is, vagy éppen azért, az európai egység minél kiterjedtebb határok gazdájává teszi." [106]  

Könyvészet

Kiadatlan források

BGyH = Gróf Bethlen György (1888-1963) hagyatéka. Magántulajdonból.

MOL = Magyar Országos Levéltár, Budapest.

K 26: Miniszterelnökség. Központilag iktatott iratok 1867-1945.

K 63: Külügyminisztériumi iratok. Politikai Osztály.

K 610: Sajtó levéltár (1897) 1920-1944 (1950). Erdélyi cikkgyűjtemény.

PÁH = Paál Árpád kézirathagyatéka. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely.

Nyomtatott források

A békesség útja Erdélyben. In: Ellenzék, 1922. május 9.

A Napkelet új pályázata. In: Napkelet 2 (1921) 64.

A Napkelet pályázatai. In: Napkelet 2 (1921) 896.

A svájci kantonrendszer. In: Székely nép, 18. Juni 1922.

A vasárnapi zászlóbontás. In: Keleti újság 5 (1922) 12, 1 (január 17.).

Albrecht Ferenc: Az erdélyi öntudat. Pásztortűz 8 (1922) I, 321-324.

Balogh Arthur: Egységesítés. In: Pásztortűz 7 (1921) II, 321-328.

Balogh Arthur: Magyar Szövetség. In: Pásztortűz 7 (1921) I, 56-60.

Balogh Arthur: Uralkodó irányok, eszmék és jelszavak a társadalmi fejlődésben [I-VI]. In: Pásztortűz 7 (1921) I, 741-745, 770-773, 787-791; II, 32-36, 75-81, 165-175.

Balogh Artúr [!]: Jogállam és kisebbség. A kötetet összeállította és a bevezetőt írta Fábián Ernő. Bukarest/Kolozsvár 1997.

Benedek Elek irodalmi levelezése 1921-1929. III: 1928-1929. Közzéteszi Szabó Zsolt. Bukarest 1991.

Borbély István: Osváth Kálmán és Kádár Imre. In: Erdélyi irodalmi szemle 2 (1925) 299-304.

Buday Árpád: Az erdélyi szellem. In: Pásztortűz 8 (1922) I, 326-334.

Egy esztendővel ezelőtt. In: Vasárnap 2 (1922) 24, 2-3 (június 11.).

Erdély az erdélyi nemzeteké. In: Vasárnap 2 (1922) 9, 2-3 (február 26.).

Erdély népe választott. In: Vasárnap 2 (1922) 10, 2-3 (március 5.).

Grandpierre Emil: Jog és hatalom. In: Pásztortűz 8 (1922) I, 346-348.

Grandpierre Emil - Kecskeméthy István: Egy pártba tömörül Románia magyarsága. In: Vasárnap 2 (1922) 47, 2 (november 19.).

Grandpierre Emil: Az erdélyi magyarság politikai küzdelmei az egységes Magyar Párt megalakulásáig. In: Magyar szemle 2 (1928) 130-136.

Játék az életünkkel. In: Vasárnap 2 (1922) 29, 2-3 (július 16.).

Kádár Imre: A magyar szervezkedés kátéja. In: Napkelet 2 (1921) 53-57.

Kanton-rendszer Erdélyben. In: Keleti újság, 1922. június 8.

Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere. Megírták Kós Károly, Paál Árpád, Zágoni István. Kolozsvár [1921].

Kós Károly: Beszélnek Erdély kövei is. In: Napkelet 1 (1920) 135-141.

Makkay Domokos: Erdélyi káté. Gondolkozó emberek számára. Gheorgheni/Gyergyószentmiklós 1922.

Megalakult az országos Magyar Párt. In: Vasárnap 2 (1922) 53, 10-11 (december 31).

Mit kíván a romániai magyar kisebbségi nemzet az alkotmányreformtól. A Magyar Nemzeti Párt 1922. évi szeptember 3-iki határozata. Cluj/Kolozsvár [1922].

Molter Károly levelezése. II: 1927-1932. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Marosi Ildikó. Budapest/Kolozsvár 2001.

N. P.: Erdélyi Svájc. In: Ellenzék, 1922. május 6.

Paál Árpád: Az emberiségi fejlődés tényezői. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 663-664.

Paál Árpád: És fölkél a nap. In: Napkelet 1 (1920) 1-3.

Paál Árpád: A magyarság világnézete. In: Napkelet 1 (1920) 385-389.

Paál Árpád: A faji érzések igazoltsága. In: Napkelet 2 (1921) 129-133.

Paál Árpád: Népkisebbségi politika az utódállamokban. In: Napkelet 2 (1921) 769-773.

Paál Árpád: A Magyar Szövetség történelmi fordulat előtt. In: Napkelet 3 (1922) 12, 1-4.

Paál Árpád: Lokálpatriotizmus és erdélyiség. In: Keleti újság 7 (1924) 66, 5 (március 23.).

Pártok egyesülése után. In: Vasárnap 2 (1922) 44, 2-3 (október 29).

Sulyok István: Kronológia. 1918. X. 31. - 1929. XII. 31. In: Erdélyi magyar évkönyv. I. Szerkesztik Sulyok István, Fritz László. Kolozsvár 1930, 235-262.

Szentimrei Jenő: Transzilvanizmus az irodalomban. In: Napkelet 2 (1921) 550-553.

Szentimrei Jenő: Kultúrák hídján. In: Napkelet 3 (1922) 11, 6-7.

Szentimrei Jenő: Erdély lelke irodalmában. In: Vasárnap 3 (1922) 17, 2-3 (április 23.).

Zászlót bontott Kolozsvár. In: Vasárnap 2 (1922) 4, 2-3 (január 22.).

Szakirodalom

Ábrahám Barna: Az erdélyiségtudat változásai a két világháború között. In: Kötődések Erdélyhez. Tanulmányok. Szerkesztette L. Balogh Béni. Tatabánya 1999, 125-136.

Bakk Miklós - Bodó Barna - Kántor Zoltán - Lőrincz D. József - Salat Levente - Szász Alpár Zoltán: Az erdélyi magyar politikatudomány a második évezred utolsó évtizedében. In: Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990-2001 közötti eredményeiről. Szerkesztette Tánczos Vilmos, Tőkés Gyöngyvér. I. Kolozsvár 2002, 397-467.

L. Balogh Béni: A magyar-román kapcsolatok 1939-1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda 2002.

Balogh Piroska: Transzilvanizmus: Revízionizmus vagy regionalizmus? In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920-1953. Tanulmányok. Szerkesztette Romsics Ignác. Budapest 1998, 156-174.

Balogh Piroska: Transylvanism: Revision or Regionalism? In: Geopolitics in the Danube Region. Hungarian Reconciliation Efforts, 1848-1998. Edited by Ignác Romsics, Béla K. Király. Budapest 1999, 243-262.

Bárdi Nándor: Paál Árpád kézirathagyatéka. Katalógus. Szeged 1992.

Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918-1930. In: Aetas 1993, 3, 76-120.

Bárdi Nándor: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek az erdélyi kérdés rendezésére (1918-1940). In: Források és stratégiák. Szimpózium. Szerkesztette Bárdi Nándor. Csíkszereda 1999, 29-113.

Ciupercă I.: Opoziţie şi putere în România anilor 1922-1928. Iaşi 1994.

Demény Lajos: C. G. Costa-Foru és az erdélyi magyar szellemi-művelődési élet (1921-1925). In: Kötődések Erdélyhez. Tanulmányok. Szerkesztette L. Balogh Béni. Tatabánya 1999, 137-150.

Egyed Emese: Magyar irodalomtudományi kutatások Erdélyben, 1990-2001. In: Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990-2001 közötti eredményeiről. Szerkesztette Tánczos Vilmos, Tőkés Gyöngyvér. I. Kolozsvár 2002, 51-102.

Eisfeld Rainer: Pluralismus. In: Pipers Wörterbuch zur Politik. Herausgegeben von Dieter Nohlen. Neuausgabe. I: Politikwissenschaft. München/Zürich 1989, 696-701.

Fábián Ernő: Az értelem keresése. Budapest 1994.

Fábián Ernő: A megmaradás parancsolatai. Esszé az erdélyiségről mint politikai entitásról. Budapest 1999.

Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem. A kisebbségvédelem nemzetközi jogrendjének kialakítása 1919-1920.Budapest 1989.

Galántai József: A trianoni békekötés 1920. A párizsi meghívástól a ratifikálásig. Budapest 1990.

Gáll Ernő: Az "erdélyi gondolat" viszontagságai [I-II]. In: Helikon 3 (1992) 16, 1-2; 17, 1-3.

Gáll Ernő: Erdélyiség - "romániaiság". In: A hét 25 (1994) 32-33, 12-14 [két újraközlés: Erdélyiség? "Romániaiság"? In: Gáll: Számvetés, 128-139; Volt-e "romániaiság"? In: Tiszatáj 50 (1996) 1, 27-36].

Gáll Ernő: Sikertelen kompromisszumkeresés. In: Buksz 6 (1994) 4, 446-450 [azonos szöveggel: Sikertelen magyar-román kompromisszumkeresés. In: Erdélyi Múzeum 56 (1994) 3-4, 111-114].

Gáll Ernő: Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében. Kolozsvár 1995.

Gerdes Dirk: Regionalismus. In: Pipers Wörterbuch zur Politik. Herausgegeben von Dieter Nohlen. Neuausgabe. I: Politikwissenschaft. München/Zürich 1989, 852-855.

Kisebbségi alternatívák. Kisebbségi kérdések megjelenítése a ,Magyar kisebbség’-ben (1995-2000). Szerkesztette Györgyjakab Izabella. Sepsiszentgyörgy 2002.

Kós Károly válogatott bibliográfia. Összeállította és a bevezetőt írta Vajk Ilona. Budapest 1994.

Kovács-Bertrand Anikó: Der ungarische Revisionismus nach dem Ersten Weltkrieg. Der publizistische Kampf gegen den Friedensvertrag von Trianon (1918-1931). München 1997.

Láng Gusztáv: Egy önmeghatározás tanulságai. Jegyzetek a transzilvanizmusról. In: Kortárs 33 (1989) 8, 89-100.

Láng Gusztáv: Transzilvanizmus és magyarságtudat. In: Helikon 4 (1993) 4, 6-7.

K. Lengyel Zsolt: Kulturverbindung, Regionalismus, föderativer Kompromiß. Betrachtungen zur Geschichte des frühen Transsilvanismus 1918-1928. In: Ungarn-Jahrbuch 15 (1987) 50-73 [magyar nyelvű bővített változata: Kulturális kapcsolatok, regionalizmus, szövetkezési kompromisszum. Szempontok a korai transzilvanizmus vizsgálatához 1918-1928. In: Erdélyi múzeum 54 (1992) 127-142].

K. Lengyel Zsolt: Az elnapolt alternatíva. Paál Árpád és az erdélyi magyar autonómia 1919/1920. In: Korunk [3. folyam] 2 (1991) 1265-1269.

K. Lengyel Zsolt: Auf der Suche nach dem Kompromiß. Ursprünge und Gestalten des frühen Transsilvanismus. München 1993.

K. Lengyel Zsolt: A meghíusult kompromisszum. A húszas évek transzilvanizmusáról. In: Magyar szemle [2. folyam] 2 (1993) 845-856.

K. Lengyel Zsolt: Transzszilvanizmus és regionalizmus a húszas évek Erdélyében. Különbségek és hasonlóságok. In: Korunk [3. folyam] 4 (1993) 6, 59-64.

K. Lengyel Zsolt: Kós Károly és a ,Kalotaszeg’ 1912. A 20. századi transzszilvanizmus kezdeteihez. In: Emlékkönyv Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapjára. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöksége megbízásából szerkesztette Kovács András, Sipos Gábor, Tonk Sándor. Kolozsvár 1996, 346-376.

Lipcsey Ildikó: A transzilvanizmus mint politikai koncepció. In: Honismeret 24 (1996) 3, 13-19.

Magyar liberalizmus. Válogatta Tökéczki László. Budapest 1993.

Meister Róbert: A romániai magyar társadalomtudományi irodalom válogatott bibliográfiája. Cikkek, tanulmányok 1946-1989. Csíkszereda 2002.

Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. Budapest 1941.

Muşat Mircea - Ardeleanu Ion: România după Marea Unire. II/1: 1918-1933. Bucureşti 1986.

Nagy Lajos A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában. Kolozsvár 1944 [utánnyomás: Székelyudvarhely 1994].

L. Nagy Zsuzsa: A magyarországi és erdélyi szabadkőművesség kapcsolatai a két világháború között. In: Tanulmányok Erdély történetéről. Szakmai konferencia Debrecenben, 1987. október 9-10. Szerkesztette Rácz István. Budapest 1988, 151-159.

Oberreuter Heinrich: Autonomie. In: Staatslexikon. Recht - Wirtschaft - Gesellschaft. Herausgegeben von der Görres-Gesellschaft. 7., völlig neu bearbeitete Auflage. I. Freiburg/Basel/Wien 1985.

Pomogáts Béla: A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája. Budapest 1983.

Pomogáts Béla: Szabédi László levele Szemlér Ferenchez. In: Új Erdélyi Múzeum 1 (1990) 60-70.

Pomogáts Béla: Erdélyi gondolat - erdélyi irodalom [1994]. In: Uő.: Párbeszéd anyanyelven. Tanulmányok és cikkek a magyar irodalomról és az anyanyelvi mozgalomról. Budapest 1998, 88-106.

Romániai magyar irodalmi lexikon. Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Főszerkesztő Dávid Gyula. Főmunkatárs Balogh Edgár. III: Kh-M. Bukarest 1994.

Romsics Ignác: Olaszország és a román-magyar megegyezés tervei, 1918-1938. In: Uő.: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest 1996, 132-176.

Romsics Ignác: Trianon és a magyar politikai gondolkodás. In: Emlékkönyv L. Nagy Zsuzsa 70. születésnapjára. Szerkesztette Angi János, Barta János. Budapest 2000, 411-421.

Romsics Ignác: A független vagy autonóm Erdély terve a magyar és a nemzetközi politikában 1919-1945. In: Korunk, 3. folyam, 12 (2001) 11, 90-102.

Romsics Ignác: Nation and State in Modern Hungarian History. In: The Hungarian Quarterly 42 (2001) Winter, 37-60.

Sata Kinga-Koretta: The Idea of the "Nation" in Transylvanism. In: Nation-Building and Contested Identities: Romanian and Hungarian Case Studies. Edited by Balázs Trencsényi [és mások]. Budapest/Iaşi 2001, 42-55.

Schlett István: A magyar politikai gondolkodás története. II/1: A liberalizmus Magyarországon. Budapest 1999.

Sontheimer Kurt: Pluralismus. In: Staat und Politik. Herausgegeben von Ernst Fraenkel, Karl Dietrich Bracher. Neuausgabe. Frankfurt/Main 1974, 254-259.

Szarka László: Autonómiaelképzelések a kisebbségi magyar pártok két világháború közötti politikájában. In: Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Szerkesztő Valuch Tibor. Budapest 1995, 250-254.

Szarka László: Keleti Svájc - illúzió vagy utópia? A Károlyi-kormány Nemzeti Minisztériumának működése. [Függelékként:] A Jászi-féle Nemzetiségi Minisztérium "Keleti Svájc"-tervezetének fennmaradt vázlata. In: Uő.: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek - kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép Európában. Budapest 1998, 113-125, 281-284.

Tóth Sándor: A transzszilvanizmus színeváltozásáról. In: Források és stratégiák. Szimpózium. Szerkesztette Bárdi Nándor. Csíkszereda 1999, 114-123.

Visy Zsolt: Kós Károly és a transzszilvanizmus. In: Nyelvünk és kultúránk 32 (2002) 1, 5-18.

Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Budapest 2001.